A film Boris Vian regényének adaptációja. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert bár egy filmes blogon vagyunk, a történetet elsősorban tartalmi szempontból szeretném megközelíteni. Mondhatjuk úgy is, hogy film ihlette elemzés következik.
A film egyébként a maga módján rendkívül szórakoztató. A "szórakoztató" itt valójában egy mélyen szomorú drámát takar, melyet sokan egzisztencialistaként értelmeznek. Számomra azonban inkább egy ontológiai dráma, de erre később még visszatérek. Vizuálisan szerintem meglehetősen jól sikerült a regény adaptációja, bár tudom, hogy ez erősen szubjektív. Hiszen olvasás közben mindannyian egyedi képeket alkotunk, és én magam sem pontosan így képzeltem el mindent. Ennek ellenére a film szürreális látványvilága engem meggyőzött.
Egzisztencialista vagy ontológiai megközelítés?
Egzisztencialista dráma, mert...
...elsősorban az egyén szabadságát, választásait és felelősségét boncolgatja, leginkább Chloé karakterén keresztül – őt azért emelem ki, mert végső soron ez az ő története. Az élet értelmével foglalkozik, meglehetősen szorongató módon, hiszen tudjuk, hogy a szabadság illuzórikus: a történet szükségszerűen tragikus véget ér. A cselekmény középpontjában az ember áll, és talán érdemes elfogadnunk, hogy nem Chloé halála a legnyomasztóbb befejezése a történetnek.
Ontológiai dráma pedig azért, mert...
...a valóság természetét vizsgálja, még akkor is, ha ez egy kitalált valóság, amire később még kitérek. A történet azt a kérdést veti fel, hogy mi a valóság, és hogy a létezés (vagy még inkább maga az élet) mennyire fonódik össze a valósággal. A szereplők itt mintha csak másodlagosak lennének. A lényeg valójában a Vian által megteremtett különös valóság – és a jazz.
Persze, be kell látnom, hogy mindez csupán a hangsúly eltolódásán múlik. Értelmezés és nézőpont kérdése, hogy a szereplőkre vagy magára a valóságra helyezzük a hangsúlyt.
Miről szól?
Én így látom: Vian megteremtett egy sajátos univerzumot néhány alapvető attribútummal, melyek megváltoztathatatlanok. A regényében egy olyan világot vázolt fel – ismétlem és hangsúlyozom: ahogyan én értelmezem, Vian írói víziója természetesen lehetett más, és valószínűleg el is tért az enyémtől –, amelyben az Elmúlás, az Önzetlenség, a Szenvedély és a Hűség képezik az állandó elemeket. Ezen jellemzőkkel ruházott fel néhány szereplőt, majd szabadjára engedte a fantáziáját és improvizálni kezdett. Nem véletlen, hogy korábban a jazzről is írtam; Vian maga is jazzmuzsikus volt, trombitált és számos dalt komponált.
Van még egy fontos attribútuma ennek a világnak
Ez pedig egy módosított idealista világnézet. A klasszikus idealizmusban a gondolat és a szó teremtőereje áll a középpontban, minden más ebből származik, beleértve magát az anyagot is. Eszerint azért létezik anyag, mert van egy tudat, amely kigondolja azt. Vian ezt a nézetet úgy alakítja át, hogy nem a gondolatot helyezi az első helyre, hanem az érzést, az érzékeket és az érzelmeket; a teremtő erő nála tehát lelki, nem pedig szellemi (gondolati) eredetű.
A történet elején egy vidám, álomszerű világ tárul elénk, tele élettel teli képekkel, amely a film végére fokozatosan fordul át sorscsapássá és elmúlássá. Chloé testesíti meg az elmúlást; a tüdejében növekvő fehér lótusz, bár a történetben gyönyörű növényként jelenik meg, a valóságban egy halálos betegségnek felel meg, amit hétköznapi nyelven ráknak neveznénk. Chloé tehát egy halálos betegség áldozata lesz, és tulajdonképpen mindaz, amit látunk, az ő lelkiállapotának kivetülése. Mintha ő teremtené ezt a világot, és ennek következtében, ahogy az ő állapota romlik, úgy hanyatlik a körülötte lévő világ is. A kezdeti vidám, színes, álomszerű képek egyre szűkebbé, komorabbá, sivárabbá válnak, majd végül el is tűnnek.
Chloé párja, Colin az Önzetlenséget képviseli a történetben. Nem csupán Chloét támogatja, de mindent megtesz legjobb barátjáért, Chickért is: anyagilag segíti és teljes mértékben megérti őt. Valamint Nicolas-t, a szakácsot is önzetlenül támogatja, például azzal, hogy felmond neki abban a kritikus pillanatban, amikor rájön, hogy Nicolas együtt öregszik a világgal, aminek romlását Chloé hangulata okozza.
Chick a Szenvedély megtestesítője, aki rajong Jean Sol Partre-ért, aki természetesen maga Jean Paul Sartre, az egzisztencialista író. Chick szenvedélyesen gyűjt minden Partre-ral kapcsolatos emléktárgyat, ott van minden előadásán, és tulajdonképpen más nem is igazán érdekli; vakon rajong Partre-ért.
Véleményem szerint Sartre nem véletlenül jelenik meg Partre alakjában a regényben. Vian maga is egzisztencialista volt abban az értelemben, hogy látta az élet értelmetlenségét, de a kritikai konszenzus szerint nem volt klasszikus egzisztencialista. Inkább egyfajta egzisztencializmus-ellenes vagy pozitív egzisztencialista lehetett, aki nem szorongással fogadta el ezt az értelmetlenséget, mint az egzisztencialisták általában, hanem úgy gondolhatta, hogy ha már értelmetlenül élünk ebben a világban, legalább meg kellene próbálnunk megtölteni azt vidámsággal, élettel, pozitív tartalommal és all that jazz.
Nicolas a Hűséget képviseli. Ő az a karakter, akinek az értelmezése számomra a legnehezebb volt, mivel egyfajta bölcsességet, intellektust sugároz, emellett a társaság központi alakja. Nicolas szakács, aki hűségesen szolgálja urát – és barátját –, Colint, emellett hűségesen tanul tévés szakács mentorától, és minden körülmények között hűséges Chloé-hoz is, annyira, hogy az ő lelkiállapotának romlásával párhuzamosan ő maga is együtt öregszik a világgal.
Jazz
A film valóban áthatott a jazz-zel. Ez nem csupán az itt kifejtett gondolatmenetekre és az improvizációra vonatkozik, hanem a történet narratíváját is átszövi a jazz. Véleményem szerint ez a megközelítés néhol talán kissé didaktikus, és bár kétségtelenül illeszkedik a film világához, úgy gondolom, hogy egyedi, a filmhez komponált zenék még hitelesebbé tehették volna az élményt. Különösen, ha a free jazz lett volna a meghatározó műfaj – bár elismerem, hogy ez az én személyes preferenciám, és valószínűleg a free jazz alkalmazása a film befogadhatóságának rovására ment volna. A történet szürrealizmusa egyébként szorosan kapcsolódik a jazz improvizatív jellegéhez és a határtalan fantázia világához.
Látvány
A film vizuális világáról nem azért nem írok részletesebben, mert nem szeretnék, hanem mert úgy érzem, ahhoz Vian egyedi képzelőereje lenne szükséges. Éppen ezért ismételten azt javaslom, hogy aki meg akarja tekinteni a filmet, előtte mindenképpen olvassa el a regényt – ez egyébként is egy általánosan érvényes tanács.