Soha nem volt még rám ekkora hatással film (talán csak az írás utolsó részében említett két dokumentumfilm). Nem az első nézésre, hanem a másodikra. De az a különös, hogy már az első megtekintés is kívánja a másodikat, sőt a harmadikat is. A másodikon már túl vagyok, de úgy érzem, szükség lesz még egy végső, értelmező megtekintésre. Órákkal később is a hatása alatt állok. Ilyen katarzist még soha nem éltem át, úgy sírtam, mint egy gyerek.
Ez a személyes értelmezésem a filmről, amely rengeteg spoilert tartalmaz, ezért csak a megtekintése után érdemes elolvasni. Ez nagyon fontos.
Az utolsó pillanat (ezt gondolom én)
A történet egy magányos íróról szól, aki alkotói válsága után elvesztette életkedvét, majd öngyilkos lett. Az egész film az ő utolsó pillanatát meséli el, azt az időszakot, ami a fejbelövése és a halála között zajlik le. Ez persze az első megtekintés során szinte csak a végén derül ki, Tornatore briliáns módon vezet minket félre. Ezért az első nézés katarzisa maga a felismerés, de ahogy említettem, a részletek igazán csak a második nézésre válnak világossá, és akkor éri el a film a legnagyobb hatást. Tehát a film legelső jelenete – bár nem derül ki egyértelműen – valójában a főbelövés pillanata. Minden, ami ezután történik: az erdőben való futás, a rendőrök általi elfogás, a kihallgatás, a szökés, a megtörés és minden más – mindössze egyetlen pillanat az ekkor még éppen haldokló ember fejében.
Purgatórium elmélet
Nem mindenki értelmezi így a filmet. Vannak, akik szerint Onoff (az író) meghal, és mi a purgatóriumot látjuk: az önvallomását, a megtisztulását, majd a megváltását. Nem vitatom ezt az értelmezést, tetszik, és érvek is szólnak mellette, de számomra a film nem erről szólt.
Második nézés
Talán egyszerűnek hangzik, és tulajdonképpen az is, de másodjára már van kontextus: tudjuk, melyik részletet hova kell illeszteni, mi mit jelent, és ez döbbenetes élmény – gondolom, annak, aki fogékony rá. A film egyik részletének van egy olyan olvasata is, ami nem hagy nyugodni, de erről majd később írok.
Amire érdemes figyelni (de sajnos nem mindenre tudok kitérni)
Futás az erdőben
Elsősorban a zene miatt muszáj megemlítenem ezt a részt. Ez az öngyilkosság utáni első jelenet. Elképesztő zene szól alatta: egzaltált, ideges, zaklatott muzsika. Ennio Morricone szerezte a film zenéjét. Onoff erre a zenére menekül a sötét erdőben a zuhogó esőben. A zene maga a bekövetkező halál rémülete! Azt üzeni: Mi lesz most? Van Isten? Pokol vagy menny? Vége? Nem lesz már semmi? De Onoff számára a kérdés még inkább ez: mi történik most? Mi ez az egész? Hiszen Onoff főbe lőtte magát, a tudata nem tiszta, fogalma sincs róla, hogy öngyilkos lett, hogy most mi történik vele – minden csupán egy vízió.
A dokumentumok hiánya
Hiába kérik az őt elfogó rendőrök az iratait, Onoff nem tudja igazolni magát. Elvesztette identitását. A halálával megszűnik létezni, és mint nem létezőnek, azonosításra sincs már szüksége.
Az eső
Onoff tehát egy erdőben lett öngyilkos, esőben. Az eső végig jelen van a filmben. Olyannyira, hogy a rendőrőrs is beázik, edényekben fogják fel a csöpögő vizet, sőt egy ponton már bokáig ér a víz. A víz az, amit Onoff utoljára tapasztal. Ez van jelen az öngyilkosságakor – elhangzik, hogy szétroncsolódott az arca –, tulajdonképpen a víz szó szerint befolyik a fejébe, és végigkíséri a valóságban csak egy pillanatig tartó vízióját is.
A felügyelő
Ő a vádló, Onoff lelkiismerete. Az egész film Onoff és a felügyelő párbeszéde. A felügyelő kérdez, vádol, de nem büntetésképpen, hanem a megváltás reményében. Arra tereli Onoffot, hogy meglássa önmagát, hogy ki ő valójában. Hogy végül tiszta lelkiismerettel távozzon az életből. A felügyelő tehát Onoff saját maga.
A titkár
A titkár is Onoff egy másik énje. Ő képviseli a könnyebb ellenállást Onoff életében. Ő kínálja borral az alkoholista Onoffot, ő nyújt vigaszt, és ő az, aki elnéző Onoff-fal. Cinkostárs, aki egy adott ponton együtt neveti ki a felügyelőt Onoff-fal.
„Itt nem részesül senki különleges bánásmódban”
Ezt az egyik őr mondja – aki egyébként akár Onoff is lehet, mint akár a film többi mellékszereplője is –, és értelmezhető a purgatórium-elmélet szerint is: Isten nem személyválogató, mindenkit egyformán ítél meg. Az én olvasatom itt gyengébb: Onoff ténylegesen a halála előtt szembesül azzal, hogy tulajdonképpen már mindegy, mi történik, ő is éppen úgy múlik el, mint bárki más.
„Holnap reggel találkoznom kell a kulturális miniszterrel.”
Onoff mondja ezt, és megint a zene miatt érdemes megemlíteni a gondolatot. A mondat kimondása közben olyan érzékenységgel úszik be a háttérben egy szinte gyászos zenei motívum, hogy az azonnali katarzis élményét nyújtja: Onoff halott! Ez hatott rám először igazán mélyen. Akit látunk, az egy halott ember utolsó pillanatának víziója, ami a következő pillanatban már nincs is. És ez elsőre nem feltűnő, hiszen akkor még nem tudjuk, mi lesz a végkifejlet.
„Akinek remeg a keze, bele se kezdjen egy ilyen játékba. Hülye egy játék.”
Ezt mondja a felügyelő a titkárnak egy látszólag jelentéktelen részletben. Azonban a történet ismeretében ennek különös jelentősége lehet, bár belátom, hogy ez az én magyarázatom. Mivel mindketten Onoff kivetülései, tulajdonságai, ez a rész alátámasztja azt az értelmezést, hogy egy utolsó pillanatról beszélünk. Az öngyilkosság nem sikerült tökéletesen, Onoffnak megremegett a keze, ezért volt még lehetősége egy utolsó pillanatban átélni az egész filmet. Tehát Onoff még nem halott, de már nem is teljesen él.
A fürdőszobai jelenet
Onoff eddig nem tudja, mit tett, mi történt vele. Ez az első olyan jelenet, ahol kezdi felfogni, hogy valami szörnyűség történt. Próbálja eltüntetni a bizonyítékot – még egyszer: ő még nem tudja, minek a bizonyítékát –, és idegesen mossa a kezeit. (vö.: „Pilátus látta, hogy nem megy semmire, sőt a zajongás még fokozódik is. Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: 1 »Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok – mondta. – Ti lássátok!«” 2 (Mt 27, 24) vagy „Ágnes asszony a patakban Fehér lepedőjét mossa; Fehér leplét, véres leplét A futó hab elkapdossa.” (Arany János – Ágnes asszony))
„Hogy kezet szoríthattam annak a világnak a teremtőjével, amelyikben úgy szerettem élni.”
A felügyelő és Onoff idézeteket mondanak egymásnak Onoff műveiből. Értelemszerűen Onoff a szerző, a felügyelő pedig Onoff legnagyobb rajongója. A fenti idézetet a felügyelő mondta Onoffnak, és ez az én „utolsó pillanat” elméletemet erősíti. Eddig a felügyelő sem ismerte fel Onoffot – a dokumentumok hiánya miatt –, pedig ő is Onoff része, tehát ezen a ponton kezdik megismerni egymást. Feltételezhető, hogy Onoff akár akaratlanul is beleszőtte magát a regényeibe – például a Geometria főszereplője is mindig fél négykor ébred, mint maga Onoff –, tehát ő teremtette azt a világot, amelynek a felügyelő is része volt. Első nézésre ez csak annyit jelent, hogy a felügyelő imádta olvasni Onoff regényeit, imádta beleélni magát a történetekbe. A második nézésre nyeri el ez a különös értelmét.
A felügyelő is álmatlanságban szenvedett
Tehát a vádló, a lelkiismeret. Igen, mert Onoff igyekezett elfojtani valamit. Mint megtudjuk, két módszere volt erre: az írás és az ivás. De vajon mi a vád? Mi az, amit Onoff el akart nyomni, ami elől menekült? Ez az, amitől engem most is a sírás kerülget.
„Először az őrangyalai…”
…és a titkárra mutat. Egzisztencialista jelentése van ennek a félmondatnak. Onoff mondja a felügyelőnek, hogy mindent megtagadtak tőle. „Először az őrangyalai…” majd folytatja a felsorolást. A titkár, mint láttuk, a könnyebb ellenállást képviseli. Tulajdonképpen Onoff ezen énje felelős mindenért, hiszen ő engedi, sőt bíztatja Onoffot az ivásra, ő vigasztalja akkor is, amikor nem kellene, amikor sokkal helyénvalóbb lett volna – és most Onoff valóságos életéről beszélek –, a vádlóra, a lelkiismeretre hallgatni, és meghozni a keményebb döntéseket, elmozdulni a nehezebb, de igazabb út felé a könnyebb ellenállás, a siker, a hírnév helyett. És nem magára- vagy elhagyni Paulát (de ki az a Paula?). Egzisztencialista, mert azon a múltbéli ponton, abban a határhelyzetben kellett volna jó döntést hozni.
„De hát… az ember mindig egyedül van.”
Onoff mondja. Szinte magának. Persze hogy magának mondja, hiszen mindenki egyedül van, mert mindenki ő saját maga.
„Itt fulladunk meg mindannyian.”
A felügyelő mondja. Beázik az egész rendőrőrs, bokáig áll a víz. Ez az én utolsó pillanat olvasatomat erősíti, a purgatóriumban nem kellene föltétlenül esnie.
Születésnap
Mint kiderült, Onoff a születésnapján ölte meg magát. Meglátogatta őt Paula, akit – és sajnos erős a gyanúm, hogy a „magára” a helyes az „el” helyett (habár nem egyértelmű, vélhetően Giuseppe Tornatore, a film szerzője szándékosan hagyta nyitva ezt a kérdést) –, Onoff annak idején magára hagyott. Majd miután Paula elment, Onoff magába roskadt, csak ült egy ablak előtt, amin keresztül már nem látott semmit, majd levágta a szakállát és a haját, mert olyannak akarta látni magát – vissza akarta forgatni az időt –, mint húsz évvel ezelőtt – amikor Paulát magára hagyta –, és később öngyilkos lett.
Segít az öreg szolgának
A bokáig érő vizet igyekeznek vödrökbe szedni és kiönteni az épületből. Ez a gesztus Onoff legmélyebb énjéből fakad, és azt jelzi, hogy Onoff jó ember. Ami különösen érdekes, mert a szolga akár Istenként vagy egy végső ítéletet hozó Bíróként is elképzelhető. Az öregről tudjuk – bár kevés a szerepe –, hogy ő a végtelen jóság és az igazság megtestesítője. Egyébként számomra az ő szerepe a legkevésbé érthető.
A szökés jelenet
Ezt úgy értelmezem, mint Onoff utolsó, pislákoló életösztönét. Tehát a fizikai valójának az életösztönét, amikor még fellángol valami, utolsót dobban a szív, és Onoff megpróbálja ezt megragadni, hátha életben marad. De nem fog. Végül csapdába esik és elfogják. Ebben a jelenetben Onoffnak lehetősége van szembesülni a fizikai valóságával is. Egy autóból veszik ki a letakart testet. Onoff megérti, hogy nincs visszaút, szembesül önmagával.
A felügyelő bort tölt
Nagyon érdekes jelenet. Egy poharat látunk, amibe a Lelkiismeret bort tölt, és ahogy telik a pohár, leperegnek Onoff emlékei. A felügyelő, tehát a Lelkiismeret tölti a bort, nem a Könnyebb ellenállás. Hiszen itt már tényleg nincs visszaút, és a bor itt nem vigasz és felejtés, hanem rítus. A bor mindazt jelképezi, amit Onoff el akart fojtani, és végül el is fojtott: azokat a történéseket, amiktől Onoff szabadulni akart, de végül, tehát most, a halála pillanatában mind rászakadt.
„Tudja, mit gondolok?” – „Nem.” – „Azt, hogy maga ölte meg azt a férfit!”
Mondja Onoff a Lelkiismeretének, pedig még nem is tudja, ki a halott következésképpen azt sem, hogy az férfi-e. Ezen a ponton még nem tudja, habár az már tisztázódott, hogy gyilkosság történt. Gondoljunk csak bele mélyebben: a Lelkiismerete ölte meg Onoffot.
„Isten elhanyagolható jelentőségű szerző.”
A Lelkiismeret mondja ezt a Könnyebb ellenállásnak, hogy az legépelhesse Onoff vallomását. Így idézi vissza egyszerűsítve és finom humorral Onoff szavait. Itt sajátos önreflexió mutatkozik meg: mivel Onoff valamilyen szinten beleírta magát a műveibe, a művein keresztül ő saját maga megteremtője, istene is. Ez is egzisztencialista kép: az élet értelmetlen, Isten sincs, így Onoff életének semmi önmagán túlmutató értelme nincsen. Menjünk tovább: Isten halott – és maga Onoff ölte meg (vö.: „Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt!” (Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány (aforizmák) – 125)).
„Megfogadom a tanácsát és hallgatok.”
Hangzik el többször az egyik végső beszélgetésben. A víz pedig csak csöpög a plafonról, már nem csak a padlóra, de az asztalra is. A Lelkiismeret – ahogy a filmben többször – egy edénykét tol alá. Hiszen ő valójában óv, és nem pedig vádol!
Balázs napja
Onoff február 3-án, Balázs napján született. Ez rendkívül beszédes! Szent Balázs a torokbajok védőszentje. Az egész élete egy (eddig) kimondatlan hamisítás eredménye. De végül kimondja, hogy árva volt, és egész identitását tulajdonképpen egy csavargónak köszönheti, aki kitalálta neki az Onoff nevet, és egyfajta múzsájaként viselkedett vele. Neki köszönheti a sikereit, de azt is, hogy eddig nem önmagaként élt. Ez az egyik utolsó beszélgetésben hangzik el, Onoff itt talál teljes egészében magára. És itt vallja be magának, mi is okozta a végzetét.
Fényképek
Ezek Onoff emlékei. Hiába kereste őket a halála előtt, nem találta meg, mert ő maga elveszett. Az emlékeink nélkül senkik vagyunk. De a Lelkiismeret és az emberei megtalálták ezeket, és most Onoff elé tárták mindet. Onoff elkezdi nézegetni a képeket, és nagyon érdekes, hogy nem történetekre és személyekre emlékszik vissza, hanem érzésekre: arra, ő hogyan érzett másokkal szemben, és mások hogyan éreztek vele szemben. Az érzelmeink nélkül senkik vagyunk. A fényképek alatt szóló zene leírhatatlan.
„Nevezzük ezt a pontot pontatlan pontnak.”
Onoff itt egy régi tanárára utal, aki a végtelenben sosem találkozó egyenesekről mondta, hogy talán mégis van egy pont, ahol találkoznak, és ez lehet a pontatlan pont. Őszintén remélem, hogy van ilyen pont: a vágyott, de sajnos lehetetlen találkozások szimbóluma. Mert ha nincs ilyen pont, akkor minden jóvátehetetlen marad.
A lány a fotón (az ő személye nem hagy nyugodni)
A fényképek nézegetése közben megáll egy lánynál. Húsz éve hagyta ott egy szállodában. Ő Paula. Nem derül ki, ki ő. Lehet egy volt szerelme, de lehet... akár a lánya is. Az én olvasatomban az utóbbi, habár lehet, hogy harmadik nézésre másképp fogom gondolni (igyekszem majd figyelni a történetben a dátumokra). Mindenesetre, ha a szerelme volt, ha a lánya, a történet végkicsengése így is, úgy is elképzelhetetlenül szomorú. Az utóbbi esetben végképp. És újra: vélhetően szándékos, hogy ne legyen egyértelmű, ki is Paula. Így a rendező lehetőséget ad az egyéni értelmezésre. Mindenesetre Onoff elhagyott valakit, akiről sosem beszélt, csak a halála napján, Szent Balázs napján.
Önsorsrontás
Mert ha a lányát hagyta magára, az a saját árvaságának a továbbörökítése. És ily módon az élet szüntelenül újrateremti önmagát. (vö.: Bebukottak (Monory Mész András – 1985) / Káin gyermekei (Gerő Marcell – 2014))
És ami végtelenül szomorúvá teszi a filmet
Habár a film végkicsengése nagyon megnyugtató, a megváltás is megtörténik, valami mégis rendkívül szomorúvá teszi a számomra.
A halála előtt, az utolsó-, utolsó-, utolsó pillanatban Onoff lehetőséget kap a Lelkiismerettől egy utolsó telefonhívásra, ami egy egzisztencialista határhelyzet: Onoff szembesül egy, a létét meghatározó végső korláttal. Felhívja Paulát, hogy elmondja neki, mennyire sajnálja és mennyire szereti, de már nem tudja megtenni. A vonal csak egyirányú: ő hallja Paulát, de Paula nem hallja Onoffot: azt hiszi, hogy csak valaki szórakozik. Semminek nincs semmi értelme...
...és ez most már végtelen ideig tart.