Amit most írok, az talán belemagyarázásnak tűnhet. Pontosabban, azért tűnhet annak, mert kimondom, és ezzel mintegy megteremtem az értelmezést. Ha nem mondanám ki, nem létezne ez a megközelítés, de most bátor vagyok. A dolgozatom végére talán már nem leszek az.
Számomra ez nem egy jó film. Hatalmas elánnal ültem le megnézni, hiszen mindenhol csupa jót olvastam róla, és azt ígérték, elképesztő katarzissal fog szolgálni. Emiatt én is azzal a várakozással tekintettem elé: ez egy jó film lesz. De sajnos csalódnom kellett.
Ugyanakkor az a tény, hogy még egy órával a megtekintés után is foglalkoztattak a film által elindított gondolatok, mégiscsak azt jelzi, hogy a filmnek van valami önmagán túlmutató jelentősége.
Számomra éppen ez volt a probléma a filmmel: úgy tűnt, mintha valami kiemelkedően jó alkotás akarna lenni, és ez a "akarna lenni" – legalábbis én így éreztem – sokkal hangsúlyosabb volt, mint maga a történet. A film súlyt és mélységet sugall. Ha nagyon erősen akarnék fogalmazni, azt mondanám: hipnotizál. A filmben a hipnózis a szereplők irányításának eszköze. Vajon velünk, nézőkkel is ezt teszi?
Képtelenség
A történet egyébként számomra eléggé képtelennek tűnik, nagyon erőltetett, több ponton is problematikus. Az alaphelyzet irreális, a szereplők reakciói pedig több mint furcsák, és maga a téma is teljességgel abszurd. Spoilerezzek? – Rendben. Egy bosszútörténetről van szó, ahol a főhősön állnak bosszút, mert rajtakapta a főgonoszt a húgával való intim kapcsolatban, és ezt el is pletykálta (jegyzem meg, ez a történet központi eleme). Persze az egész úgy van bemutatva, mintha a főhős azért akarna bosszút állni, mert általa ismeretlen okból tizenöt évre bezárták egy szobába. Valójában a pletykálása miatt zárták be. Ugye, hogy ez egy képtelen történet? És a csavarossága miatt posztmodern is.
Azonban
Azonban fontos megjegyezni, hogy ez egy koreai film. Ebből adódóan érdemes lenne néhány szót ejteni arról, hogy vélhetőleg egy ilyen pletyka számunkra, európaiak számára messze nem bír akkora súllyal, mint a távol-keletieknek (gondoljunk a szégyen és a becsület jelentőségére). Ahhoz azonban, hogy ne csupán értsem a különbségeket, hanem ténylegesen át is érezzem azok súlyát, mélyebb kutatásra lenne szükségem. A nyelv bűnének valódi súlyára.
A nyelv bűne
Tulajdonképpen ez az a szempont, ami érdemessé teszi a filmet némi további gondolkodásra. A távol-keleti logika talán azt sugallja, hogy Woo-jin Lee (a főgonosz) és a húga közötti intim kapcsolata meg sem valósult volna, ha Dae-soo (a főhős) nem szólal meg. A bűn nem következett volna be, ha valaki hallgat. A nyelvnek tehát teremtő ereje van, még akkor is, ha ebben az esetben éppen a bűnt hozza létre.
És a belemagyarázás
Az idealista eszme alapvetése szerint a nyelv, a gondolat, a szó – tehát az "idea" – megelőzi az anyagot; az anyag azért létezik, mert a nyelv, a tudat megteremtette. Ezzel szemben a materialista logika azt állítja, hogy a gondolat az anyagból (az agyból) ered, ami megalkotja azt, így anyag nélkül gondolat sincs.
Tehát a film azt sugallja, hogy a bűn azért létezik, mert valaki kimondta, azaz a nyelvet, a gondolatot használta fel hozzá? A kimondott szó hatalmáról, teremtő erejéről szól a film, még akkor is, ha ebben az esetben a kimondott szó pusztítást eredményez? Vajon az egész történet - és maga a film is? - minden következményével együtt Dae-soo árulásának a következménye? Szerintem ez egy nagyon érdekes gondolat.
Ha szeretnénk alátámasztani az idealista és a materialista logika filmbéli szembenállását, megfigyelhetjük, hogy a filmben számtalan testi, azaz materiális kegyetlenséget és pusztulást ábrázolnak. Az idea mintha diadalmaskodna a matéria felett. Olyannyira, hogy a kimondott szó, a nyelv saját fizikai valóságára tör: Dae-soo a film végén levágja a saját nyelvét. Ezzel megfosztja magát a lehetőségtől, hogy szavaival ártson vagy teremtsen. Ebből az is következik, hogy a szó nem csupán okozza a tragédiát, hanem önmagában is tragédia. A szubjektum megpróbál eltűnni, de már túl késő. Dae-soo a saját identitásának eltörlésére tesz kísérletet a nyelvének levágásával, a szó lehetőségének megszüntetésével, abban a hitben, hogy ha "én eltűnök, akkor a bűn is eltűnik". Ez a küzdelem emlékeztet a kafkai hősökére, akik az abszurd rend és a könyörtelen sors elől próbálnak menekülni, de ahogy látjuk, Josef K. számára sincs kiút.
Vesszőparipám az egzisztencializmus: a beszéd aktusa, az önmagunk létezésének egyik legmélyebb kifejezése. Mivel a beszéd mindig önkifejezés, és ahogy láttuk, teremtő erő is, ezért egyben önteremtés is. Azonban nem csupán a valóságot alkotja meg – a filmben például az egész képtelen történetet –, hanem magára is visszahat, és felelősség nélkül használva rendkívül pusztító erővel bírhat. A filmben láthatjuk, hogy Dae-soo pletykája gyakorlatilag pokolra juttatta őt, sőt nemcsak az öt, hanem tulajdonképpen mindenki mást is (talán bennünket is?).
A fentiekből kiindulva a film legbölcsebb tanácsa talán az lehet, hogy eleve ne szólaljunk meg, hiszen így valóban nem okozhatunk rombolást, bár teremtés sem történik. Eszerint, ha nem szólunk (nem gondolunk), akkor világ sincs, élet sincs (még kanál sincs!), sőt a semmi sincs, csupán a nemlét létezik. A lét visszavonása a szó elutasításán keresztül valósul meg. Honnan ismerős ez a gondolat? "Aki tud, nem beszél; aki beszél, nem tud" (Tao). A szó poklot teremt, a hallgatás lehet az egyetlen út a megváltás felé, de akkor viszont megszűnünk létezni.
Végezetül
Ami miatt nem nyerte el tetszésemet ez a film, ahogy azt a bevezetőben is említettem, az az, hogy túlságosan úgy viselkedik, mintha valami nagyszerű alkotás lenne, valami több mint zseniális, valami önmagán is túlmutató. Önmagát tematizálja mint médiumot, önmagát prezentálja mint eseményt.
De!
Ha a film nem utal önmagára, akkor a nézőt sem aktiválja ezen a reflexív szinten, így a néző talán nem is fogalmazza meg ezt a jelenséget, ergo (lásd fentiek) a film is hallgat. Ám amint a néző kimondja, hogy a film önmagáról beszél, nem csupán részévé válik a látott világnak, hanem annak megteremtőjévé is.
(Természetesen mindez csupán az én értelmezésem, és el tudom képzelni, hogy az alkotóknak nem feltétlenül állt szándékában ilyen gondolatok irányába terelni a nézőt.)