Egy csomószor olvastam az eredetit és a filmet is láttam már párszor. Sőt a másikat is (rendezte: David Hugh Jones). De az az igazság, hogy ki tudja miért, de nem tudok betelni ezzel a történettel. Most megpróbálom kifejteni, hogy miért nem.
Visszanézve a soraimat, látom, hogy írásom talán kevésbé a filmről, mint magáról a regényről szól. Ebből adódóan a következtetéseim is némiképp kifogásolhatóak lehetnek, hiszen Orson Welles nyilvánvalóan saját látásmódja szerint adaptálta a művet. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jól sikerült adaptáció, amely kiválóan adja vissza a regény atmoszféráját.
Miről szól a regény/film (spoiler)?
"Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Álomszerű események, kétségbeesés, kiszolgáltatottság, megoldáskeresés következik, majd... „K. szeme megtört, de még látta, hogy a két úr szorosan az arca előtt összedugja a fejét, s az ő végvonaglását figyeli. – Akár egy kutya! – mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.” Ez a végkifejlet valóban végtelenül nyomasztó és értelmetlen.
Tehát akkor miről szól a film a számomra?
Az élet értelméről
Josef K. a regény elejétől a végéig azon fáradozik, hogy kiderítse, miért és mivel vádolták meg, mi ez a rejtélyes per, amelynek a hatálya alá került. Mindeközben szürreális környezetben találja magát, ahol minden jelenet és mikrotörténet valahogy különös. K. ebben a közegben hol kényelmetlenül érzi magát, hol pedig mintha otthonra lelne, de az idő múlásával egyre inkább belegabalyodik a történetbe és a környezetbe, mígnem a végén megoldás nélkül marad, soha nem tudja meg a perének az okát. Számomra ez az élet értelmének a keresésére emlékeztet. Mindannyiunkban ott munkál a kérdés, hogy vajon miért élünk, mégis aligha akadt olyan ember, aki élete utolsó pillanatában teljes bizonyossággal meg tudta volna mondani, mi is ennek az egésznek a célja. Nem az elégedettségről beszélek, hanem arról, hogy az élet végső értelmét nem találjuk meg.
Ezzel kapcsolatban két dolog jut még eszembe: a Tao és a 42. A Tao azért, mert a film megtekintése után felmerülhet bennünk a kérdés: vajon van-e az életnek önmagán túlmutató értelme, vagy maga az élet értelmének a keresése, azaz az Út bejárása a cél? A 42 pedig – és most nem árulom el, honnan származik – arra utal, hogy talán olyan aprók vagyunk a Mindenséghez képest, hogy felesleges is az élet értelmének a kutatásával foglalkoznunk.
Az igazságról
Egy perről van szó, amelynek elvileg az igazság feltárása lenne a célja. De vajon az az igazság, amelyet a törvényeken keresztül homályosan látunk, vagy az, amelyet a törvények által tökéletesen élesen? A főhős az álomszerű képeken keresztül a valódi igazságot kutatja, azt próbálja megállapítani, melyik a kettő közül az igazi. Számomra – aki nem vagyok filozófus – az igazság egy megfoghatatlan, változékony dolog. Létezik abszolút igazság? Működik a relatív igazság? K. halála a végén azt sugallja, hogy talán nincs is értelme az igazság keresésének.
Az emberek véleményéről
Számomra A per az emberek véleményét, ítéletét is jelenti. Milyen könnyen ítélkezünk, milyen könnyen skatulyázunk be másokat, ahonnan aztán szinte lehetetlen kitörni. És amikor az emberek véleményéről beszélek, akkor szó szerint az egyénekre gondolok, nem a társadalomra, hanem egyszerűen az emberekre: családra, barátokra, szomszédokra, idegenekre, bárkire. Mivel magam is ember vagyok, én is részese vagyok ennek a csoportnak, és én is formálok véleményt másokról, ezért első kézből tudom, mennyire makacs tud lenni az emberek vélekedése. Az okok keresése és az ítélet elől való menekülés pedig hiábavaló.
A szabadságról
Ami a szabadságot illeti... Ahogy korábban írtam az élet értelméről, az igazságról és az emberek véleményéről, ezek keresése hiábavaló, mi mégis ki vagyunk szolgáltatva a hatásuknak. Ilyen értelemben a szabadság is csupán illúzió. K. is kétségbeesetten keresi a per okait és a szabadulást, de már a film elején érezzük, hogy számára nem lehet más végkifejlet, csak a büntetés, a halál. Josef K. a saját és a társadalom megváltoztathatatlan keretei közé van zárva. A szabadság csak egy álom. Vagy talán éppen egy álomban élünk, amelyből felébredve a valóságba kerülünk – szabadon?
Statikus dolgokról
A megismerhetetlenségen túl a társadalom vaksága és a társadalmi osztályok közötti áthatolhatatlansága tűnik statikusnak a film alapján. Úgy tűnik, mindez mindig is létezett és létezni is fog, mint egy rossz álomban, ahol a takarónk a lábunk közé gabalyodik, és bár futnunk kellene, mégis csak vánszorgunk. Ez a nyomasztó tehetetlenség megnehezíti az előrejutást, amely talán éppen ezektől a statikus dolgoktól való megszabadulás lenne.
Amik még eszembe jutottak
Érdekesnek tartom, hogy hajlamosak vagyunk ok-okozati összefüggésekben gondolkodni, abban, hogy bizonyos dolgok mások következményei. Bár van ebben igazság, de ez a gondolat nem minden esetben helytálló, még akkor sem, ha látszólag egyértelműnek tűnik a kapcsolat. Én magam is hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy például Kafkából eredt az abszurd és a szürreál – mármint Kafka művei inspirálták ezeket az irányzatokat –, vagy hogy Jack Kerouac az Úton-ban Kafka útkeresésére talált rá – vagyis olvasta Kafkát, és ebből következett... –, vagy akár hogy Kafka a Tao útkereséséből merített ihletet. De attól tartok, hogy ez tévedés. Tehát nem az a tévedés, hogy ezek az események nem történhettek meg, hiszen akár meg is történhettek, hanem az, hogy szükségszerűen ok-okozati viszony áll fenn közöttük. Szerintem sokkal valószínűbb, hogy ezek általános emberi igények, amelyek egymástól függetlenül is megjelenhettek. Kafkának nem kellett olvasnia a Taót, Kerouacnak pedig A per-t ahhoz, hogy ugyanarra gondoljanak, ugyanazt érezzék: valamit keresünk, és nem biztos, hogy meg is találjuk.
Tehát az útkeresés – legyen szó akár az élet értelmének, akár az igazságnak vagy mondjuk úgy... a valóságnak a kutatásáról – nem egy lineáris láncolat, ahol az egyik szerző a másikra épít, hanem az emberiség egyetemes igénye a keresésére és a megtalálására. Ez szerintem erősen egzisztencialista gondolat, még akkor is, ha ez az irányzat csak később formálódott ki.
A valóságról szól!
Vagy mondjuk úgy... a valóságnak a kutatásáról... És ez a lényeg, amit valójában gondolok: A per a valóság kereséséről szól. Ezért hat az egész álomszerűen, mert Josef K. (és mi magunk is – ebben az értelemben Kafka nem szürrealista, hanem realista) ebben a zavaros, nyomasztó álomban él, ahol a nyakába varrnak egy „pert”, aminek semmi kézzelfogható alapja nincs. Ő pedig egyik álomszerű jelenetből a másikba vergődik, hogy megtalálja a valóságot, hogy megszabaduljon ettől a fullasztó álomtól. Fel akar ébredni a valóságba, de közben maga sem tudja, mit keres valójában. Nem tudjuk eldönteni, hogy Josef K. álmodja a pillangót, vagy a pillangó álmodja Josef K.-t.
Ez a gondolat hozzáértőbb szájból egész jó zárszó lenne, kevésbé hatna giccsesen és erőltetetten. Ezért zárszó gyanánt inkább ejtenék néhány szót magáról a filmről, elvégre ez egy filmes blog lenne...
Én imádom ezt a filmet. Bár nem vagyok a fekete-fehér filmek nagy rajongója, nagyon tetszik, hogy Welles ezt a vizuális stílust választotta. Ez a "minimalizálás", amely divat időnként felbukkan a filmesek és fotósok körében, rendkívül jól áll A per-nek. Bár nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos döntés, vagy mennyire befolyásolták a korabeli technikai lehetőségek – az sem kizárt, hogy a színesben való forgatás lett volna drágább –, a végeredmény lenyűgöző. Különösen tetszenek a képi beállítások, amelyek nagyszerűen idézik meg a kafkai álomszerűséget: a hatalmas, íróasztalokkal teli terek, a kietlen külvilág, a zegzugos, ferdén fényképezett szűk helyiségek és folyosók, a monumentális ajtó, a karzaton zsúfolódó apró emberek. Ráadásul a film, annak ellenére, hogy a történet meglehetősen súlyos, végig leköti a figyelmemet. Persze lehet, hogy ez csak személyes elfogultság, de számomra a kicsit több mint két órás játékidő egyáltalán nem megterhelő.
Készítették
rendező: Orson Welles
író: Franz Kafka
forgatókönyvíró: Orson Welles
zeneszerző: Jean Ledrut
operatőr: Edmond Richard
vágó: Frederick Muller - Yvonne Martin
adaptáció: Pierre Cholot
Szereplők
Anthony Perkins - Josef K.
Orson Welles - Hastler ügyvéd
Romy Schneider - Leni
Jeanne Moreau - Miss Burstner
Arnoldo Foa - "A" felügyelő
Michael Lonsdale - pap
Akim Tamiroff - Bloch