Másodszori nekifutásra kapott el ez a film. Első nézésre utáltam a látványvilágát, utáltam a beszélgetések erőltetett műviségét, a szereplők merev modorát és a helyszínek steril tisztaságát... mintha egy rossz Netflix-sorozatot néztem volna.
Másodjára is éreztem ezt az ellenszenvet, azonban úgy gondoltam, hogy érdemes erőltetni, hiszen a kultúra nem mindig tárulkozik fel azonnal, és a látókör tágítása elengedhetetlen. Szerencsére nem csalódtam.
Ez a film megint a felszínről szól. Brutál erős társadalom kritika, de önreflexív módon, és a nézőt is arra kényszeríti, hogy önvizsgálatot tartson (úgy tűnik ez visszatérő eleme gondolkodásomnak).
Nehéz elmondani a film tartalmát, mert ez olyasmi, mint egy gyöngysorban a cérna: összefogja a gyöngyöket, de a figyelem mégis a gyöngyökre irányul. Bár nem a legtökéletesebb hasonlat, de talán érthető.
A film főszereplője Christian, egy múzeum művészeti vezetője. Éppen egy új, Négyzet című kiállításon dolgozik, amelynek lényege, hogy a múzeum előtti téren felállított installációba belépő személyek egyenlő értékűek, és – ahogy én értelmeztem – bizonyos fokú nyitottsággal, empátiával kell viseltetniük egymás iránt. Ezzel párhuzamosan Christiannal történik egy incidens: meglopják, amit próbál valahogy megoldani, de a dolog rosszul sül el, akárcsak a kiállítás marketingkampánya. Ezek az események bizonyos jellemfejlődéshez vezetnek nála. Ezt a szálat most nem részletezem.
A film központi témája a társadalom ridegsége, a szegények és gazdagok közötti szakadék, valamint az empátia hiánya mindkét irányból. A tehetősebb réteg – amelybe sokszor mi, átlagemberek is beletartozunk – gyakran fásult és részvétlen nem csupán a hátrányos helyzetűek, hanem egymás iránt is. A művi beszélgetések, a folytonos, értelmetlen visszakérdezések és a jólét túlzott ábrázolása mind azt a célt szolgálják, hogy a néző szembesüljön a jóléti társadalombeli ember életének ürességével és tartalmatlanságával. Igaz, ehhez nem feltétlenül szükséges filmeket nézni, elég körülnézni az utcán. Csupa forma és semmi tartalom.
Fontos, de nem túl hangsúlyos témája még az is a filmnek, hogy mit is nevezünk művészetnek. Néha látunk egy kiállítást, amelyben kavicsdombok vannak tulajdonképpen értelmetlenül elrendezve, és el is hangzik, hogy egy takarító véletlenül feltakarította ezeket a halmokat, de Christian szerint ez nem baj, majd visszarakják őket valahogy, úgysem veszi észre senki sem a különbséget. Ez vajon művészet? Vagy a másik nézőpont: művészet vajon az, aminek nincs hírértéke, nem jó a marketingje, és tulajdonképpen a kutya se nézi? A film nem ad választ ezekre a kérdésekre, csak enged bennünket elgondolkozni ezen, és tulajdonképpen ezzel a film szembesíti is magát önmagával.
Bár a film egy múzeumról és egy kiállításról szól, és megismerjük a kiállítás koncepcióját, a hangsúly leginkább a kapcsolódó körítésen van: a marketingen, a megnyitó partin, a meetingeken (az olvasónak volt már szerencséje részt venni multinacionális cég megbeszélésén? hány százalékuk volt valóban értelmes? 5? esetleg 10?), a média megjelenéseken és hasonlókon. Valószínűleg magát a filmet is hasonló események kísérhetik, így a mű önmagának is tükröt tart (és nem görbét). Nagyra értékelem, amikor a film önreflexívvé válik a nézés során, mert ez nemcsak a film minőségét mélyíti el egy hirtelen megjelenő új réteggel, hanem a nézés élményét is átalakítja. Beszippant, és hamarosan a saját önreflexióm is megjelenik. Amikor ez a kettő találkozik, az egy elképesztően koncentrált filmélményt eredményez, és megteremti a lehetőségét annak, ami minden művészet legfontosabb eleme: a katarzisnak.
Számomra a katarzis a majom-jelenetben érkezett el. Nehéz szavakba önteni, hogy pontosan mi is történik. A jelenet egy vacsora formájában megrendezett ünnepségen játszódik, ahol a kiállítók, vendégek, múzeumi alkalmazottak és a kiállítás szponzorai is jelen vannak. A vacsora egyik meglepetéseként a díszteremben megjelenik egy torz figura, aki egy gorillát imitál. Járkál a vendégek között, interakcióba lép velük, és az előadása valóban lenyűgöző. A vezetésnek valószínűleg nem volt mélyebb szándéka a performansszal, az ötlet feltehetően Christiané volt, aki egy korábbi jelenetben találkozott egy gorillával... de ez a részlet most nem lényeges.
A jelenet meglehetősen hosszú, de döbbenetes hatással volt rám. Az első pillanattól kezdve folytak a könnyeim, és magam sem tudom, miért. Valószínűleg a majom-ember torzságának, kitaszítottságának és magányának látványa vagy ezeknek a megérzése hatott rám ilyen erősen. Egyedül volt ebben a civilizált közegben és a saját, a többiekétől gyökeresen eltérő törvényei szerint működött. A jelenetben egyébként egy organikus fejlődés volt megfigyelhető: az érdeklődő majom lassan agresszív állattá változott, ami végül a vacsora végét is jelentette, az egész kudarcba fulladt.
A majom-ember alakja feltehetően azt illusztrálta, hogy mi történik az emberrel, ha valamilyen erős, a társadalmi normákat felborító hatás éri. És persze azt is illusztrálja, mi történik a társadalommal, ha egy erős hatás kizökkenti az egyensúlyából. A majom a filmben ösztöneink szimbólumaként is értelmezhető.
Ez a jelenet fordulópontot jelentett Christian életében, és nagyon szépen ábrázolja a már korábban egyszer ki is mondott kulcsgondolatot: vajon meddig kell süllyednünk a brutalitásban ahhoz, hogy megváltozzunk, hogy kitörjünk ebből az üres, részvétlen, empátia nélküli arctalan tömegből, és mindezek ellentétévé váljunk, vagy legalább elkezdjünk vágyni a változásra.
A film későbbi részében egy másik jelenet is hasonló gondolatokat közvetít. A történet során a főhősnek sikerül tönkretennie egy kisfiú mindennapjait (a részleteket mellőzöm). Ennek a fiúnak a hangja válik Christian lelkiismeretévé, ami arra készteti, hogy megkeresse a fiú korábbi levelét egy telefonszám miatt. Ezt a levelet Christiannak az udvari szeméttárolóban kell megtalálnia, ami egyfajta purgatóriumként jelenik meg, a megtisztulás kezdetének helyszíneként.
Christian elindul azon az úton, amely kivezeti őt a felszínességből és abból a helyzetből, ahol csak színleli a jó emberséget. Ez az út a normális világba vezet, ahol a morál és az empátia valódi, kézzelfogható fogalmak, nem csupán látszatjelek. Botladozva bár, de elindul. A sajtótájékoztatón például – ahol bejelenti lemondását – beismeri hibáit, de mégis megpróbálja hárítani a felelősséget. A sajtó képviselői még rosszabbak: minden megnyilvánulásukból átsüt, hogy csupán jelen vannak és tudósítanak, semmi több. Azonban Christian itt nem áll meg, valóban elindul megkeresni a fiút, hogy személyesen bocsánatot kérhessen tőle.
Elindul, de már nem találja. És ezzel ér véget a film.
És mit üzen ez nekem? Csak a szokásos egzisztencialista süketelés: tegyünk meg mindent, ami emberré tesz bennünket, amíg megtehetjük. Éljük meg a pillanatot, amíg van mit megélni. Mert végső soron ezek a pillanatok adnak értelmet a létezésünknek.
KÉSZÍTETTÉK
rendező: Ruben Östlund
forgatókönyvíró: Ruben Östlund
operatőr: Fredrik Wenzel
producer: Erik Hemmendorff
vágó: Jacob Secher Schulsinger - Ruben Östlund
SZEREPLŐK
Claes Bang - Christian
Elisabeth Moss - Anne
Dominic West - Julian
Terry Notary - Oleg
Christopher Læssø - Michael