Az irodámban ücsörögtem, amikor egy elfajzott pillanatban szétfolytak a dolgok.

A dán katonai surcit az ajtó mellé szoktam rakni. Erre azért van szükség, mert így biztosan rápillantok, ha elhagyom az irodát. Hányszor volt már, hogy a gyárban használatos csukámban indultam haza! Nem lenne kötelező hordanom, de jobb szeretem, mégiscsak targoncák járnak, éles tárgyakban lehet felbukni, továbbá inkább az koszolódjon, mint a sajátom.

Minden a surcival kezdődött.

Szorgalmas ücsörgésem közepette mocorgást érzékeltem a szemem sarkából. A surci felől jött. Odanéztem: semmi. Szorgoskodtam hát tovább. Mocorgás. Odanéztem. Láttam, hogy a surcik szára mozog, mintha éppen valaki húzná magára őket. Igen ám, de én távol voltam tőlük, és az irodában más nem volt. Szemmel láthatóan megtelt a surci lábbal. Aztán a fűzők keltek önálló életre: szépen masnira kötötték magukat, és jó szorosan ráhúzódtak a láthatatlan lábra.

Minden a kabátommal folytatódott.

Ezt fogas híján egy ottfelejtett csavarra szoktam akasztani. Praktikusan az olajradiátor fölé. Jó, mert ha esik az eső és jöttömben-mentemben elázok, ott gyorsan megszárad.

A surcim lépett kettőt, majd a kabát leemelkedett a falba csavart csavarról. Lódult egyet, és máris egy átlátszó test köré simult. A cipzár nem húzódott fel, csak a zsebek lettek tele kezekkel, ahogy ki bírtam nézni a dudort bennük. A kabát szembe fordult velem. A surcik oldalt léptek, a kabát egy székre ült, neki támaszkodott a támlának, majd a jobbos surci átvetette magát a balos surci fölött úgy térdmagasságban, és lazán lóbálózni kezdett.

Nem hittem a szememnek. Ez egy láthatatlan valami! Nem féltem tőle, de nyugodt sem voltam. Inkább amolyan ideges-kíváncsi-féle. Őőö, mit parancsol? - kérdeztem félszegen, hunyorogva arra gondoltam, hogy ehhez a helyzethez biztos ez a mondat illik-e. A surcim lódult egyet. Aztán még egyet türelmetlenebbül. A kabátom nyakának jobb oldali szegélye kissé benyomódott. Rémülten gondoltam rá, hogy ha van láthatatlan láb és láthatatlan test, akkor talán láthatatlan fej is van, amit éppen most billentettek oldalra.

Szinte láttam magam előtt a láthatatlan arcot, ahogy ráncolja a láthatatlan homlokát, Nyilvánvaló volt számomra, hogy mondott, mondani akar valamit. Furcsán kellett összpontosítanom ahogy a szemébe próbáltam nézni, mert a kabátom fölötti láthatatlan személyiség erre késztetett. A szemeimmel előbbre fókuszáltam, és nem az evidens műanyag lambériára - what a csodaszép tákolmány! -, ami a háttérben volt. Kicsit kancsalnak éreztem így magam.

A láb lendült egy idegeset, majd a kabát fölpattant, egész közel jött hozzám, odahajolt az arcomhoz, jóformán éreztem a láthatatlan lehelet láthatatlan szagát. A surcik megfordultak és belerúgtak a székbe. Hé-hé! Talán mondani akar valamit? - kínomban felálltam, menekülnöm kellett volna, de ekkor már nagyon nyomasztott a kíváncsiság mi a fene történik itt. Pisilnom kellett. A szék fölállt - fölállították -, és a kabát megadóan ráereszkedett. A surcik orra kissé összefelé nézett, a kabát pedig meggörbült hátban. Majd hirtelen megint fölpattant, hátracsapta a számítógépem előtt levő széket, beleült, és az ujjai eszeveszetten csapkodni kezdték a billentyűzetet. Végre! Most talán megfejtem a rejtélyt! Írni fog nekem!

Ám minő balszerencse, a láthatatlan ujjak hiába toporzékoltak a billentyűkön, nem tudtak megnyomni egyet sem! Gondoltam micsoda dramaturgiai hiba, ha a testnek a kabáttal, surcival, a székkel van mechanikus kapcsolata vajon a billentyűzettel miért nincs? Az asztal nagyot durrant, ahogy a dühös idegen rácsapott. Még a billentyűzet is megemelkedett kissé. Néhány sikertelen próbálkozás után a kabátujjak vészterhesen a billentyűzet fölé emelkedtek, és újra és újra lecsaptak rá. De micsoda kárhozat! - nem tudtak kárt ejteni benne.

Én ez idő alatt összeszedtem magam, mert bár az események éppen az ellenkezőjét követelték, de volt módom megfigyelni a tehetetlenséget. Tudtam, hogy itt csak kommunikációs probléma van, és nincs  semmi baj, majd csak áthidaljuk valahogy, nyugszik a beteg.

A Láthatatlan felém fordította a forgószéket amelyben ült. Kabátom ujjait a láthatatlan térdeire tette, a láthatatlan fejét pedig a láthatatlan tenyerébe ejtette. Láthatatlan válla remegett a sírástól. Néhány másodpercig zokogott csak, majd ismét dühbe gurult. Felállt, és az ajtóhoz sietett. A kilincset le tudta nyomni. Az ajtót ki tudta nyitni. És kintről rendesen rám tudta csapni. Szinte belesajdult a fülem. De szinte rögtön kivágta megint az ajtót, az egyik surcim félig belépett, a kabátom ujja összeszedetlenül hadonászott. Megint rám csapta az ajtót. És megint kinyitotta. Micsoda hisztérikus eljárás!

A surcik beléptek, a kabátom ismét leült. Ezúttal egyenesen ült a székben. Talán lecsillapodott. Az arcizma sem rándult - gondoltam én. Csak ült, ült ott mereven. Öt perc is eltelt, mire megmozdult újra. De épp csak helyzetet váltott. A kabátom egyik könyökét a karfára tette, láthatatlan felsőteste súlyának hetven százalékát erre a könyökre billentette. Ezúttal láttam, ahogy a mellkasa ütemesen emelkedik.

Sajnos nem volt időm a további megfigyelésre, a munkaidőm lejárt.

Felálltam, odamentem hozzá. Elnézést! Visszakaphatnám a surcimat és a kabátomat? - igyekeztem megfelelni a helyzetnek: alázatos testtartásba vágtam magam. Bevált! Engedelmesen levetkőzött, átnyújtotta mindkettőt. Sőt! A kabátot felsegítette rám. Jó meleg volt a kabát is, surranó is. A szék apró mozdulása jelezte, hogy az Invizíböl - minek is nevezhetném? - újra leült.

Becipzáraztam magam, összeszedtem a cókmókomat, és ahogy szoktam, elindultam az irodából. Még az ajtóból visszanéztem. Viszontlátásra! - éreztem az összeférhetetlenséget, lehet Viszontláthatatlanságra!-t kellett volna mondani, de ilyen köszönés nincs a magyarban, azt meg csak nem mondhattam neki, hogy Árrivedercsi!  Bezártam magam mögött az ajtót.

Őrület, hogy mi van ebben az irodában időnként!