Marco Ferreri provokatív és megosztó filmje, A nagy zabálás (La Grande Bouffe), a hedonizmus és a nihil sötét tónusú allegóriája.
Rövid történet
Négy barát elhatározza, hogy úgy vet véget az életének, hogy halálra zabálja magát. Ennek érdekében beköltöznek az egyikük villájába, ahová mindenféle földi jót vitetnek - válogatott húsokat, jobbnál jobb zöldségeket, és azokat amennyire csak bírják meg is eszik. Nyilvánvalóan jómódú emberekről van szó - és ez fontos attribútum a filmben. A sok zabálás közben a villában megjelennek prostituáltak és egy Andrea nevű nő, akik akarva vagy akaratlanul asszisztálnak a történethez. A lényeg a brutál hedonizmus, a testiséget kísérő ocsmányságok és végül a beteljesedő halál.
És vajon mi végre ez az egész? Mi lenne ez a film?
Egzisztencialista dráma
Az élet értelmét boncolgatja. Ez a négy barát már olyan jómódú, hogy az élvezetek sem okoznak nekik örömet. Ezek az élvezetek teljesen üresek már a számukra, hiszen mindent megkaphattak az élettől, semmi sem nyújt nekik valódi örömöt. Semminek nincs "hírértéke". Minden öröm elinflálódott. De vajon akkor mi értelme van élni? Ha nem élvezhetik ki mégjobban az életet, akkor mi végre éljenek tovább? A válasz: hát ne az élvezetekért éljenek, hanem haljanak meg! Legyen ez egy újabb fajta élvezet! A halál keresése: ez az, ami új és szokatlan. Lehet, hogy ez az, ami motiválja őket? Az élet értelmének végső keresése még több, akár még ki nem próbált élvezetek által, ami lehet akár a halál is? Vajon a halál keresése egy újfajta, végső élvezet lehet számukra, az élet értelmének paradox módon a megsemmisülésben való megtalálása?
Társadalomkritika
Jólétükben elveszve már nem találják a helyüket a világban. Bár jómódúak a barátok, de felszínesek, nem tudják, hogy az élvezetek hajszolása csupán forma és önmagában nem járul hozzá tartalomhoz, ami valamiféle életet és nem csak egzisztálást jelentene a számukra, márpedig a tartalom az nem önmaguk élvezetének kereséséből kellene, hogy álljon, hanem a környezetükkel való együttélésből, amiben a másik megtalálása és előtérbe helyezése kellene, hogy prioritás legyen. Ezt ezek a férfiak - Andreával ellentétben - nem értik, ezért az életük üres, szükségszerűen visz az elmúlás felé. A film pedig azt mutatja nekünk: nézzétek, micsoda üresfejű barmok! És egyben önreflexióra sarkall: mi is ilyenek volnánk, hiszen a társadalom, amiben élünk (itt nyugaton) az bizony nagymértékben ilyen, így óhatatlan, hogy mi is hasonlóvá válhatunk.
Talányok
"Egyél, mert ha nem eszel meg fogsz halni."
Groteszk, kifacsart mondat, szerintem ez nagyon sok mindent magyaráz a filmből. A mondat nem úgy jószándékú, ahogy írva van. Mivel a cél nyilvánvalóan a halál, mégpedig a halálrazabálás általi halál, ezért itt ez a mondat más értelmet nyer: "Egyél, mert ha nem eszel nem fogsz meghalni, hanem életben maradsz - ami maga a halál." A jószándék adott a mondatban: segítség ahhoz, hogy véghezvigyék, amit elterveztek, ami nagyobb, több, mint eddig bármi élvezet, amivel dolguk volt, ez az élvezet maga a halál és a halálrazabálás processzusa.
Andrea
Na vajon mi az ő szerepe? A film nem ad direkt magyarázatokat, azonban van néhány támpontunk, amiből elindulhatunk. Andreát tanítónőként látjuk először a filmben, amikor a kis tanítványait viszi a villa kertjébe, hogy megtekintsék egy híres író hársfáját. A négy barát már rájött, hogy a válogatott lakoma nem lesz elég az élvezetekhez, nők is kellenek hozzá, és Andrea éppen kapóra jön további három prostituált mellé, akiket időközben a barátok rendeltek meg. Később a prostituáltak elmennek, mert megundorodnak ettől az egésztől, de Andrea marad.
Andrea egy dús idomú buja nő. Az idomaival irányít, tulajdonképpen dominálja a férfiakat, akik így vagy úgy használják a bájait. De Andrea mindenképpen domináns. Felmerül, hogy mi is lehet az ő célja, kivált miután rájön, hogy itt mindenki meg akar halni. Lehet, hogy hasznot remél? Valamiképpen manipulálja a férfiakat, hogy a végén a barátok halála után minden az övé legyen? Tulajdonképpen a zárókép ezt igazolja, amikor már mindenki halálra zabálta magát, ő bemegy a villába, és a film véget ér.
De szerintem nem ez az ő célja. Szerintem ő csak segít. Ő segíti át a jelenlétével, megértésével ezeket az embereket a halálba. Elvégre ő tanítónő, olyan valaki, aki támogatóan lép fel a tanítványaival szemben, és mint tanítónő talán ebben a helyzetben is egyfajta támogatóként funkcionál. Viszont ha a helyzet ez, hogy ő csupán emberbaráti szeretetből, a barátok okainak megértéséből segít nekik, akkor a film tulajdonképpen róla szól, és ebben az esetben meg is van a válasz, hiszen Andrea valóban prioritásként, ráadásul feltételek nélküli prioritásként kezeli azt amit a barátok elhatároztak. Őket előtérbe helyezi, mert Andrea bizony észreveszi, hogy más is van a világon és nem csak ő maga. Van még remény. Andrea jelenléte talán egy halvány reménysugár, egy emlékeztető arra, hogy létezik másfajta létezés is, nem csupán az önpusztító hedonizmus.
Az azonban érdekes, hogy a végén az udvarról visszatér a házba, ami egyértelműen a belső világba való bezártságnak a jelképe, pedig az udvaron tavasz van, ami viszont az újjászületést jelenti. Vajon Andrea miért választja ezt az utat? Lehet, hogy ő mégsem az a reménytkeltő szereplő, mint ahogy fentebb írtam, hanem inkább az, aki azt mutatja meg, hogy milyen önsorsrontó is lehet az ember?
Andreáról még annyit érdemes elmondani - mert bár csak gondolom, de simán elképzelhetőnek tartom -, hogy a rendező valószínűleg szándékosan ábrázolja a segítségével, hogy a női szexualitás mennyivel komplexebb és erősebb, mint a férfiaké. Egyértelműen megeszi mind a négy férfit reggelire.
Marcello kitekintése
Egy ponton - éppen a halála előtt - Marcello a kamerába nézve mondja: "Még hogy itt maradjak?! Ti őrültek vagytok!" Aki látott már filmet, tudja, hogy a színészek kamerába nézése sokszor eretnekségnek számít. Ami persze csak féligazság, mert a kamerábanézés az egy alkalmazott "trükk" például a Francia Újhullám filmjeiben. Ilyenkor a film, a szereplő azt mondja a nézőnek: megvagy! Magyarul bevonja a filmbe. Szóval Marcello bizony minket szólít, ezért tartsunk alapos önvizsgálatot!
Nézzük a filmet? - Igen. Várjuk, hogy mi lesz ebből az egész groteszk marhaságból? - Igen. Tegyük csak a szívünkre a kezünket: néztünk már Failarmy-t? Nevettünk már felbotló emberen? Olvastunk már halálozási rovatot? Álltunk már be egy baleset bámészkodói közé? Ha igen, akkor pontosan mi is jogosít fel bennünket arra, hogy ítélkezzünk ezeken a férfiakon, akik, mint fent is írtam jó dolgukban azt sem tudják mit tegyenek? Hát jó dolgunkban mi meg azt nézzük, hogy ők hogyan zabálják halálra magukat! Be vagyunk vonódva a filmbe? - Nem is kicsit!
És egyben vegyük azt is észre, hogy Marcello ezzel a kitekintéssel tulajdonképpen önkritikát gyakorolt, ráébredt, hogy mekkora marhaság ez az egész, de kilépni már nem tudott belőle, meg is halt annak rendje és módja szerint.
Vagy azt is észrevehetjük, hogy Marcello rádöbben a társadalmi elvárások fogságára. Arra, hogy mindenkinek a jobbik énjét kell mutatnia, ami ebben az esetben a jómódjával való hivalkodás. Ez olyan, mint egy korabeli Facebook, ahol mindenki a legjobb oldalát mutatja, mert a társadalom indirekt elvárása ez. Noha a direkt elvárás talán éppen az lenne, hogy mutassuk meg gyengeségeinket és szánalmasságunkat, éppen ezért mindenki a látszólagos jólétét hangsúlyozza. Na erre ébredhetett rá Marcello, de ismét: kitörni belőle már nem tudott és meg is halt annak rendje és módja szerint.
Az idő múlása
Érdekes, hogy másképpen telik az idő a házban és másképpen az udvaron. A házbeli események tulajdonképpen pár nap alatt lezajlanak, míg az udvaron az idő őszből télbe – haldoklásból halálba –, de utána tavaszba, azaz újjászületésbe fordul. Vajon ez azt jelenti, hogy a házban ugyanaz zajlik csak kicsiben, mint odakint? Bent eljutottak az újjászületésig? Emlékezzünk csak: „Egyél, mert ha nem eszel nem fogsz meghalni, hanem életben maradsz – ami maga a halál.” És mivel eddigre mindnyájan meghaltak, beteljesítették a küldetésüket (paradox módon életben maradtak azáltal, hogy átélték az extrém "élvezetet"), tulajdonképpen elérték, amit akartak: halálra zabálták magukat. Nyertek. Kicsiben. Mert a kinti tavasz viszont azt mutatja, hogy a világban újjászületés van, minden kezdődik elölről, lesz egy pont, ahol már a halálrazabálás sem lesz extrém élvezet, hanem csak valami elinflálódott kispolgári csökevény.
A zene
A filmnek nincs egy nagy zenéje, legalábbis olyan értelemben, mint a Star Wars-nak vagy ilyesmi. (Szeretem a Star Wars-t, de valahogy egy lapon látni A nagy zabálással kicsit fura...) Szóval a film zenéje, az egy dal. Tulajdonképpen egy rumba. Egy melankólikus hangulatú rumba, ami időről időre visszatér, legtöbbször maguk a szereplők szólaltatják meg zongorán. Legalábbis Andrea és Michel biztosan, ha nem csal az emlékezetem.
Az, hogy a filmben csak ez az egyetlen, repetitív melódiájú rumba hallható a szokásos zenei aláfestés helyett, azt sugallja, amit már említettem: ennek az egésznek nincs értelme. Mindig ugyanaz ismétlődik: partik, zabálások, orgiák, csupa üres élvezet. Az élvezetek elvesztették a jelentőségüket. Valami másra van szükség... paradigmaváltásra... extrém élvezetre... a halálra.
Szóval...
A lényeg, hogy szeretem ezt a filmet, de belátom, hogy nem lehet mindenkinek a kedvence. Ez egy lassú film, kevés szereplővel, kevés helyszínnel, nem az a tipikus szórakoztató mozi. Kell hozzá egy hangulat, némi eltökéltség is, de ha valaki szeret gondolkodni is azon, amit lát és van is rá hajlandósága, hogy ezt tegye, akkor egész kellemes kis vasárnap délutánt hozhat össze magának ezzel a filmmel.